Eddig volt szerencsém megtapasztalni az emberi boldogságot, nem is akármilyen szintűt. Most, anyuval együtt érzem a szomorúságot, a gyászt. Tudták, hiszen figyelmeztette őket az orvos, hogy ez előfordulhat, nem elég erős az egyik magzat, nem tud rendesen megtapadni. Értik, és elfogadják. Ettől azonban még fáj. 

Fáj elveszíteniük valakit akit feltétel nélkül szerettek, noha csak egy hete tudtak a létezéséről. Alig várják, hogy este egymás karjaiban megnyugvásra leljenek. Aztán persze elengedik – noha el sosem felejtik - , és ismét örülnek nekem, hiszen tudják mennyire fontos anyunak a kiegyensúlyozott lelki állapot, illetve ünneplik, hogy hallották a szívhangomat.

   És hogy mi van velem? Éhes vagyok! Szinte mindig, ami anyunak még nagyon új, ezért kell pár nap mire kialakul az összhang köztünk. Én nem tökölök, amint érzem, hogy tápanyagra van szükségem, irtózatos gyomorkorgást indítok, amire tudom, anyu fel fog figyelni.

'Kérlek, ne légy rám mérges, de hatalmas fejlődésnek indultam, minden testrészem és belső szervem most kezd el kialakulni, ehhez viszont sok hasznos táplálékra van szükségem.'

   Mindez kívülről nézve persze irtó muris, mert anyu szinte egész nap a hűtőt nyitogatja. Egyszerre kevéssel is beérem, ám ez azt vonja maga után, hogy gyakrabban kell ennem. 

Kicsit morgolódik is, mialatt azért simogatja a pociját, mert nehezen viseli hogy átvették felette az irányítást.

'Anyu, nézz magadba, és apuba! Tényleg azt hittétek, hogy messzebb fog esni az alma a fájától?!''Amúgy, nem azért mondom, de 6.1 mm nagy vagyok, csak hogy tudjátok!'