Hétfő:

    A nevem Vivien Arielle. Vagy Márton Tamás. Anyuék nem tudják még a nememet, ezèrt egyelőre mindkettőt mondogatják nekem. Friss jövevény vagyok a családban, mindössze néhány perce tudnak a létezésemről. Anyu ma extra korán ébredt, egész hétvégén azon töprengett - persze magában-, vajon terhes-e. Végül megosztotta apuval a dilemmáját, és ketten úgy döntöttek, ha ma reggelig nem indul be anyu vérzése, akkor jöhet a terhességi teszt. Furi az első reakciójuk, rettenetesen óvatosak. Szinte egymástól kérdezik, hogy akkor az most biztos két csík amit a teszten látnak? És az most biztos azt jelenti hogy eggyel többen lesznek?

'Hahó, itt vagyok! Higgyétek csak el, ne tegyetek úgy mintha tök hülyék lennétek! Tudom hogy erre vártatok, hát tessék örülni!'

Lassan mosolyra áll a szájuk, és - bár továbbra is bátortalanul, de - kezdik elhinni, hogy tényleg összejöhettem. Abban azonban egyet értenek hogy újabb tesztet csinálnak - anyám, ti aztán nem bízzátok a véletlenre - , sőt a nőgyógyászhoz is mihamarabb elmennek egy megerősítésért.

Szerda:

   Végre örülünk, és mennyien! El sem hiszem, hogy ez a sok ember mind hozzám, a szüleim sikeréhez gratulál! Még nem is vagyok élő lény, de máris szeretnek és várják a világra jöttömet. Csudijó dolog lehet embernek lenni!

   Szóval voltunk a nőgyógyásznál, aki aprólékosan megvizsgálta anyut, majd megerősítette a tényt miszerint én igenis létezem. Eléggé meglepődött a doktor maga is, szerinte anyu hormonális zavarával kb 1% esélye volt annak, hogy én gyógyszeres beavatkozás nélkül összejöjjek. 

'Na szép, mondhatom, micsoda belénk vetett hit, igaz anyu? De mi kemények vagyunk, megmutatjuk mindenkinek, hogy amit mi eltervezünk, az meg is valósul! Csak figyelj ide, világ!’

Kaptunk hát időpontot egy héttel későbbre az első ultrahangra, avagy az első találkozásra. Már várom hogy érezhessem szerető szüleim reakcióját amint meglátnak a monitoron.