Dec. 9.:Juhú, megyünk ultrahangra!

   Megható érezni anyu és rajta keresztül apu visszafojtott lélegzetét ahogy várják az első képet rólam. Nehéz lenne eldönteni, ki kíváncsibb a másikra, ők, vagy én. Először a doktor úrral találkozunk, de szerencsére nem húzza sokáig az időt, át is küld a vizsgálóba. Óráknak tűnnek a percek mire végre beszólítanak minket.

’Apu, te miért maradsz kint? Kit érdekel, hogy a többi apuka is a folyosón várakozik?! Te ugyanúgy a szülőm vagy, látni akarlak és te is engem! Affene.’

   Na de koncentráljunk a vizsgálatra. Anyu derékig levetkőzik majd felfekszik az ágyra és egyből meglátja a mennyezetre függesztett tv-t.

’Nem, az nem én vagyok még, az előző anyuka babája látszik. És előre szólok, hogy én ennél sokkal kisebb vagyok, de azért remélem, megtalálsz majd a képen.' 

   Méretemre való tekintettel egyelőre hüvelyi úton keresnek. Behelyezi a hölgy a műszert anyuba, akinek tekintete egyből a monitorra szegeződik. A doktornő azonban kiküld minket a  mosdóba, mivel a telt húgyhólyagtól nem lát tisztán. 

'Türelem anyu, érzem hogy tűkön ülsz, de a mi érdekünkben történik minden.'

   Apunak útközben elmagyarázzuk, mi is történik, és már futunk is pisilni. Néhány perccel később - mert közben behívtak mást vizsgálatra - , ismét az ágyon fekszünk, a tv-t szuggerálva. Tyű de meleg lett idebent! És ez a heves szívverés! Azt hiszem, meglátott. Boldogság árad szét anyu testében, csak úgy lubickolok benne. De sír. 

'Ne sírj, minden rendben van! Én is úgy örülök, bárcsak éreznéd!'

'Az előbb is ezt láttam, de biztosra akartam menni mielőtt kimondom' - szól a doktornő - 'Ikrei lesznek'

'Tessék? Van itt még valaki? Nem vagyok egyedül, és észre sem vettem? Huhh, hát engedd meg, hogy pótoljam elmaradásomat és bemutatkozzam neked. Én vagyok a Testvéred.'

Ez valami elképesztő! Anyunak egyszerre mintha megkétszereződött volna a boldogsága ami már eddig is a plafont verte. Apu! Siessünk, osszuk meg vele is az örömhírt!

Kimegyünk a folyosóra és anyu úgy elkezd sírni, hogy kívülről nehéz megállapítani, örömében vagy bánatában teszi-e ezt. Odasietünk apuhoz és a fülébe súgja széles vigyorral: 

'Ikreink lesznek.'

És én csak pancsolok, pardon, mi csak pancsolunk az endorfinban, abban az önfeledt, őszinte boldogságban amit eme két embertől kapunk.